Kiki, a haragos kenguru
A tavasz első napján a nap melegen sütött be a völgybe. A fű illatos volt, a levegőben virágok illata szállt és a kisállatok vidáman ugrándoztak. Kiki, a fiatal kenguru, azonban nem mosolygott.
– Ne lökdöss! – mordult rá Málnára, a rókára, aki véletlenül hozzáért a játék közben.
– Csak megbotlottam, ne haragudj! – válaszolta Málna ijedten.
De Kikit nem érdekelte. Az utóbbi időben egyre haragosabb lett mindenkivel. Egy rossz szóért, egy véletlen hibáért is felcsattant, pedig a többiek sosem bántották igazán. Csak hát... Kiki szíve tele volt dühvel, amit nem tudott elengedni.
Még hónapokkal ezelőtt, egy fontos versenyen, az egyik barátja, Zuzu a koala, véletlenül kizökkentette egy ugrás közben, így Kiki csak második lett. Azóta úgy érezte, mindenki ellene van, és nem tudott megbocsátani.
A völgy lakói egyre inkább elkerülték. A barátai halkan beszéltek róla, és már nem hívták meg minden játékra. Egy napon, mikor egyedül üldögélt egy fa tövében, odasomfordált hozzá Zuzu, kezében egy friss eukaliptusz-ágat hozva ajándékba.
– Kiki… sajnálom, ami akkor történt. Azóta is bánt. Nem akartam elrontani a versenyt – mondta csendesen.
Kiki nem válaszolt. Csak nézte a leveleket, amiket Zuzu nyújtott neki. A szíve hevesen vert. Ekkor megjelent Málna és még néhány kisállat is – ők is hoztak valamit: virágot, bogyót és mosolyt.
– Kiki, mi szeretünk téged, csak... ne legyél mindig ilyen dühös. Nem jó érzés – szólalt meg Málna.
A kis kenguru szeme megtelt könnyel. Szégyellte magát, amiért eltaszította azokat, akik a legjobban törődtek vele.
– Bocsássatok meg, nagyon örülök, hogy ilyen barátaim vannak. – suttogta.
Egy hosszú ölelés lett a válasz. Attól a naptól kezdve Kiki megtanulta: a harag elvakít, de a megbocsátás gyógyít.
Korábbi mesék
A kis bohóchal és a nagy szív
A Korall-öböl mélyén, egy színes tengerirózsa takarásában élt egy kis bohóchal, akit Bubinak hívtak. Bubi volt az egyik legkisebb a haliskolában, ahová mindenféle tengeri élőlény járt – angolnák, ráják, csikóhalak és sokféle színpompás halacska.
Bubi csendes volt és visszahúzódó. Szeretett tanulni, figyelni, és különösen jó volt a rejtőzködésben. De mivel más volt mint társai – kisebb, halkabb és kissé félénk –, néhányan gyakran csúfolták őt.
– Nézd már, mekkora uszonya van! Mint egy vízcsepp! – nevetett rá a rája.
Olyan kicsi vagy Bubi, hogy még egy buborék is nagyobb nálad! – csipkelődött az angolna.
Bubi ilyenkor csak lehajtotta a fejét, és elbújt a legközelebbi korall mögé. Senki sem állt ki mellette. Egészen addig a napig, amikor valami megváltozott.
Az iskolában új tananyag következett: az együttműködés. A tanító, egy bölcs teknős volt, aki egy feladatot adott nekik: párokban kellett egy sötét barlangon átúszni és közben egymásra vigyázni.
Bubit egy narancsszínű bohóchal lánykával, Korallal osztották be. Korall barátságos volt, de határozott. Ahogy úsztak, lassan már a kijárat küröl voltak és Bubi egyszer csak megijedt egy árnyéktól és visszahőkölt. Később kiderült, csak egy ártalmatlan alga volt, de a többiek a barlang előtt hangosan kinevették őt.
Ekkor Korall előreúszott, feléjük fordult és hangosan odaszólt a többieknek:
– Elég legyen! Bubi nem gyáva, csak óvatos. Lehetnétek ti is kedvesebbek és inkább segíthetnétek másoknak, mintsem kinevetitek őket. Sokkal több barátotok is lenne!
Mindenki elcsendesedett. A tanítóteknős bólintott, és azt mondta:
– Korallnak igaza van. Az igazi bátorság nem abban mutatkozik meg, hogy ki a legnagyobb vagy a leghangosabb, hanem abban, hogy ki képes kiállni másokért.
Attól a naptól kezdve senki sem csúfolta Bubit. Sőt, egyre többen lettek kíváncsiak rá, mert kiderült, hogy rengeteg érdekes dolgot tud a tenger alatti világról, amit más nem vett észre.
Bubi nem lett a leggyorsabb vagy leghangosabb hal, de a szíve, az bizony egy egész óceánt is megtölthetett volna szeretettel.